Metabolikus flexibilitás

...avagy miért van az, hogy te a levegőtől is hízol és folyton éhes vagy, míg más kétszer kihagyja a vacsorát és már meglátszik rajta

Képzeljünk el egy hibrid autót, ami elektromos és benzin üzemmódban egyaránt működik. Az akkuja 50 km-t bír (jaja, elég gáz), úgyhogy folyton töltögetni kell, de halk és úgy általában véve nagyon menőnek számít a környéken. Ha a Duracell Nyuszi füle lekonyul - csökken az akku töltöttsége - akkor gond nélkül átvált benzin üzemmódra: nem zörög, nem kerreg, simán suhan tovább.

Ez a metabolikus flexibilitás: ha van áram, boldogan suhan vele, de ha elfogy, nem okoz gondot más üzemanyaggal működni. Ha azonban valami hiba csúszik a vezérlésbe, akkor az akku lemerülésével az autó megzakkan: beindul az ablaktörlő, a motor elkezd rángatni, de benzin üzemmódra nem vált át: ha ilyen szériát fogtál ki, akkor nagyon hamar le kell húzódnod és jól kell lakatnod rebellis kocsidat egy útmenti töltőből.

Ez történik akkor, amikor a vezérlés - esetünkben a hormonális rendszerünk - zavart szenved, és csak egyféle üzemanyagot hajlandó látni. Nálunk ez a rövid hatótávra elegendő anyag a szénhidrát, míg a hosszú utakra optimális üzemanyag a zsír.

Mi történik tehát, ha egészségesen működünk: amikor a rendelkezésre álló szénhidrátot elmajszolta a szervezet, szépen átvált zsír üzemanyagra és békésen működik tovább (valójában egy egészen kicsit bonyolultabb a helyzet, belecsipegetünk a zsírba is, de inkább csak amennyi kelbimbó főzeléket ennél, ha egy nagy tál sült hús is lenne előtted).

Ugyanakkor ha a vezérlésünk elromlott, akkor a szénhidrát raktárunk még le sem fogyott, de máris egy hisztis hároméves földhözcsapkodós produkcióját adja elő a szervezetünk, aki az eléje tolt spenótot nem tekinti emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszernek, ehelyett túlélését úgy 4-5 túrórudi elfogyasztása árán biztosítaná: korog a gyomrunk, ingerültek vagyunk, szédülünk: szén-hid-rá-tot ide de rögtön!

A két működés közti különbség alapvető oka az inzulin szintjében keresendő: míg egy állandóan mérsékelt szinten tartott inzulinszint mellett nem okoz problémát az üzemanyag váltás (sőt, ketogén étrend esetén egyenesen a zsír válik az alapértelmezett üzemanyaggá), addig a magas értéke vakká teszi a szervezetet a zsírra: nem ismeri fel üzemanyagként. Az ily módon hullámzó vércukorszint leesésével a szervezet behisztizik: eljátssza, hogy éhen fogsz halni, miközben akár sok tíz kiló felesleget cipelsz magadon, hetekig -hónapokig elegendő üzemanyagot biztosítva.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amíg a szervezet erre a hormonálisan eltolódott üzemmódra van hangolva, addig érdemben nem tudunk fogyni, az állóképességi sportokban nem teljesítünk jól, és összességében, sokkal kevésbé kiegyensúlyozottan tudunk működni. Hosszabb távon pedig a magas inzulinszint előbb csak beteszi a lábát a résnyire nyitott ajtón, majd szépen szélesre tárja egy rakás betegség számára. Míg ha rendeződik a vércukor-és inzulinszintünk, onnantól a szervezet végre felismeri, hogy zsírral is üzemelhet, és egy sokkal kiegyensúlyozottabb és egészségesebb működésre állhat rá.

Ha két autó hasonlóan is néz ki, nem mindegy, mi van a motorháztető alatt: ugyanattól az étrendtől egyikünk kirobbanó formában lesz és csak úgy olvadnak le róla a kilók, míg a másikunk enerváltan és sikertelenül küzd a mérleggel, amíg fel nem adja- pedig csak be kellene hangolni az elállítódott vezérlését.